Meghoztuk a legkirályabb unalomfalófat, punnyadásűzőket, lustaságrombolókat!
Van köztük lapozgatós, színezős-ragasztgatós, olvasásra csábító, szóval tessék csak tessék, könyvre fel!
2014. július 21., hétfő
2014. július 2., szerda
Illés Péter - Nagyapa
„Tudta, hogy meg kell tennie.” Ezt írta! Na, ez rávall! Nagyapád
már csak ilyen volt. Nyakas! Az a nő a rögeszméje lett neki. Amikor 11 évvel később kiszabadult, akkor is azt
mondta, hogy nem bánja a dolgot. A véleményén sohasem változtatott. De
szerintem bánta, már akkor bánta, mikor megtette. Amikor a hófehér menyasszonyi
ruhát elöntötte a frissen pezsgő piros vér, ő pedig ott állt ledermedve. Bánta
az! Magát már nem volt ereje persze megszúrni . Aztán a kést kicsavarták a
kezéből. Csak a feszületet nézte, akkor is, amikor a csendőrök megérkeztek. Így
mesélték a dolgot, én nem tudom. Ez a
kép az utolsó arról a nőről azt tudom, de hogy nagyapád öregkorára miért
tartotta meg, és miért tette így el ezzel a levéllel együtt, az számomra
rejtély. Na mindegy. Ezekre a régi dolgokra nincs is időnk most. De te szereted
az ilyen családi történeti dolgokat, gondoltam odaadom neked. Mi ma délutánra kipakolunk
a házból, jönnek a vevők a pár nap múlva megnézni, akkorra szeretném, ha rend
lenne. Na mennem is kell, szia, majd beszélünk.
Az ajtó becsukódott nagynéném mögött én meg ottmaradtam egy
régi fotóval, és egy megsárgult levéllel, melyek láthatólag jó ideje összetekerve heverhettek valahol. A
madzag több helyen is kidörzsölte a kiszáradt papírt, amire a levél íródott, de
azért a tetején a megszólítást kivéve olvasható volt. Két hónapja halt meg
nagyapám. Különös ember volt. Azt tudtam, hogy ült börtönben még családalapítás
előtt, de hogy miért, azt nekem senki sem mesélte el sohasem. Én valami
garázdaságra gondoltam, mert elég konok ember volt. Leültem az előtér
lépcsőjére, széthajtottam a levelet, és olvasni kezdtem.
„Menj csak, menj! Én
nem voltam elég jó neked, elég gazdag, eléggé úr! De én is elmegyek a
templomhoz, amikor téged oda visznek. Ott fogok állni a lépcső alján, ünneplőben.
Nem, nem fogok inni, nekem arra nincsen szükségem. Végignézem, ahogy felmégy a
lépcsőn karjába kapaszkodva annak a városinak. Te is látni fogsz engem. Látni
fogod rajtam, hogy szerettelek, hogy úgy szerettelek, ahogy más soha nem fog
szeretni téged! De ha én nem vagyok jó neked, majd meglátod, hogy senki sem
lesz az neked. Téged már nem fog senki szeretni rajtam kívül, mert nem engedem.
Ha nem akartál enyém lenni az oltárnak ezen felén, majd enyém leszel azon a
másikon! Meg kell tennem, tudom, hogy az enyém légy!”
Odakint elkezdett az eső esni. Sokáig ültem a kövön a
megsárgult családi titokkal, nagyapám búcsúlevelével, és szeretője utolsó
fényképével a kezemben, és Zitára
gondoltam. Fél éve hogy elhagyott. Összejött egy újgazdag majommal, és úgy
hallottam már az eljegyzést tervezgetik. Nem voltam neki elég pénzes… Hagynom kéne a fenébe, de gondolni sem tudok
más nőre azóta. Tíz kilót fogytam, nyugtatókon élek. Ahogy ott ültem, és
nagyapám levelét újra és újra elolvastam azt éreztem a szavai az enyémek is, és
lassan megfogalmazódott bennem valami. Tudom, hogy meg kell tennem….
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)