Máté Brigitta - Némán gyűlölni

Róza esküvője

Sosem felejtem el azt a pillanatot. A percet, amikor ránk nézett. Szemében mindent láttunk, az összes érzelmet, haragot és gyűlöletet, amelyet irántunk táplált. Az esküvő, melyet évek óta vártak a falubeliek, végre megköttetett, de nem szerelemből. Tudta, hogy meg kell tennie; ezt várták tőle.

Pedig lehetett volna boldog is. Egy egyszerű parasztlegénnyel, mint amilyen a Jóska volt a szomszédból. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt rohangáltak erdőn-mezőn keresztül. Ő adta az első csókot, és még a nővérem is úgy gondolta, hogy hozzá megy feleségül, mert ez tűnt logikusnak, elrendeltetettnek.

Bezzeg az András, a gazda fia! Bármennyire is jó partinak számított, senki nem mert igazán közeledni felé. Az apja döntött mindenről, így aztán minden valamire való lány az ő kegyeibe próbált beférkőzni. A falunapokon, melyet persze mindig ők rendeztek, jött a sok hajadon, maga sütötte kaláccsal, kenyérrel, saját hímzésű ruhákban, hogy elnyerjék tetszését.

No hiszen, nekem aztán hiába mondták ezt otthon, nem kellettem magam, de nem is kellettem az úri népnek! Kaptam is otthon emiatt, mert nekem kellett volna megfognom. Mint utóbb kiderült, az egész falu így gondolta. De a mi családunkban egyikünk sem az a fajta. Erre mit ad az ég?! A Róza megtetszett az Andrásnak. A nővérem egyáltalán nem akarta, fenyegetőzött, sírva térdre borult jóapánk előtt, de nem volt választása. Apánk előtt senkinek sem volt.

Így aztán a következő falunapon, a szomszédok és az összes jelenlevő szeme láttára összeadták őket. Évekkel később is, pedig addigra már megbékéltek egymással, megtanulták tisztelni a másikat, sőt gyermekeik is születtek, akkor is csak az élt mindenki emlékezetében. Az a gyűlölettel, keserűséggel teli pillanat, ami a fotográfusnak köszönhetően fennmaradt.

Fotó: Fortepan

Marosi Viktória - Új kezdet

Tudta, hogy meg kell tennie. Feszülten, lassan vette a templomhoz vezető lépcsőfokokat. Még egyszer, utoljára átgondolta mi vár rá. Az idő gyorsan telt és a ceremónia elkezdődött, eljött hát az idő. Alig figyelt arra amit a pap mond, csak arra tudott gondolni, hogy ezzel életének egy szakasza lezárul. Holnaptól minden más lesz. - Elfogadod-e hites férjedül az itt megjelent Nádas Andrást? - hangzott el a kérdés. Egy pillanatnyi tökéletes, törékeny csend. - Nem - válaszolta határozottan és ezzel az idill apró darabokra hullt. Emelt fővel sietett végig a templomon, a rokonok még magukhoz sem tértek, ő már az ajtónál állt. Már nem állíthatták meg, végre felszólalhatott akaratuk ellen. Ugyanazokat a lépcsőfokokat lefelé már szabadon hagyhatta maga mögött. Beszállt a rá váró kocsiba, ami rögtön kigurult a templom udvaráról. Egy nagy sóhajjal engedte el minden feszültségét, minden kötelezettségét. Neves családba született, így minden tettét és szavát figyelték szülei már gyerekkora óta. Azt gondolták sikerült kinevelniük belőle minden igaz érzelmet, vágyat és akaratot az évek alatt. De az engedelmes álarc mögött pusztító vulkán szunnyadt. És ezt egy találkozás késztette kitörésre, egy találkozás messzi vidéken. Csupán pár órányi szabadságot kapott a figyelő tekintetek elől egy utazás alkalmával. De az elég idő volt arra, hogy megismerjen valakit aki mellett önmaga lehetett. Titkos levelezésük még hónapokig tartott, egészen az esküvő napjáig, mikor végre újra találkozhattak. A kocsi megállt, hogy felvegyen még egy utast. És ezzel a hölgy mellé beszállt a biztonságot, gyengédséget és teljes életet jelentő szerelme. Végre szabadon engedhette kalitkába zárt érzelmeit és könnyeivel küszködve nézett társa szemébe. Aztán már nem küzdött, mert végre eljött az az idő amikor nem kellett. Ahogy megölelték egymást, könnyei kanyargó patakot rajzoltak arcára. Nem volt szükségük szavakra, meghitt csendben folytatták útjukat egy messzi templom felé, ahol őszintén, boldogan mondhatják ki az igent. Így kezdődött el új, közös életük.

Marosi Viktória - Veszélyes kaland

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. Az egy perce még vidáman szaladgáló lányok most feszülten keresték egymás tekintetét. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, csak lassan értették meg mi történik. A rom mögül kinézve tökéletes kilátás nyílt a dombtetőről a kisvárosra. És az annak végzetét hozó tankokra. A lakók riadtan menekültek, hogy elérjenek a szomszédos településre, menedéket keresni. A lányok azonban nem tudták mit tegyenek, hiszen egyikük sem itt élt. A környék falvaiból jöttek mind, hogy itt iskolába járhassanak. A balszerencse műve, hogy éppen mára terveztek kirándulást a várromokhoz. El kellett rejtőzniük, így behúzódtak a rom rejtekébe, várva a tankok távolodását. De a robaj pár perc múlva megszűnt, vészjósló csendet hagyva maga után. Egyikük kis idő elteltével, a többiek biztatására kimerészkedett, hogy megnézze mi történt. A tankok sora éppen alattuk állt meg pihenőt tartani és minden bizonnyal élelemtartalékot szerezni az akkorra látszólag teljesen kiürült városból. A lakók közül aki tudott, gyorsan elmenekült az erdő sötétjébe, a többiek pedig a pincékben kerestek rejtekhelyet. A katonák egyesével szálltak ki, nyújtózkodva, szemüket lassan hozzászoktatva a fényhez. Az aranyhajú lány, a legidősebb kis csapatukból visszasietett a lányokhoz. Mutatta, hogy maradjanak csendben és kövessék. Tudta, hogy észrevétlenül el kell jutniuk az erdőig, hogy azon át eljussanak a hegyek és dombok által védett falvaikba. Minden igyekezetük ellenére nem sikerült hangtalanul átjutniuk a dombon, csak remélhették, hogy a katonák hiába néztek feléjük, nem vették észre az öt, fűben hasaló lányt. De mikor az egyik egyenruhás elindult, hogy megnézze mi vagy ki csapott zajt, a riadt gyerekek rögtön folytatták útjukat az erdő felé. Tudták, ha beérnek a fák közé, anélkül, hogy észrevennék őket, biztonságban hazajutnak majd otthonukba. Az idősebbek vezetésével épp beértek a fák takarásába és összehúzták magukat, mikor a katona felért a dombtetőre. Percek teltek el feszült, néma csendben, ahogy a férfi gyanakodva nézett körül és a rom környékét ellenőrizte. Végül visszaindult társaihoz. De a lányok csak hosszú percekkel később mertek felkelni és futva indultak a jól ismert ösvényeken át falvaikba. Az erdőn átérve kifújták magukat és füleltek, de szerencsére nem követték őket. Megegyeztek, hogy nem szólnak senkinek kalandjukról, mert azzal csak félelmet hoznának szeretteikre. De hosszú évekkel később mesélhették gyermekeiknek és unokáiknak milyen veszélybe kerültek annak idején. És hálával gondoltak arra, hogy hogy ez volt egyetlen közvetlen háborús élményük. A katonák sosem találtak rejtett falvaikra.

Remenyik Ágnes - Virágok

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. „Mi lehetett ez? Talán a közeli kőbányában robbantottak, s talán a detonáció ereje egészen eddig hatolt?” – gondolta a nő. A remegés megszűnt, s ők folytatták útjukat a közeli, romos templom felé. Az évszázadokon keresztül büszkén álló templomot egy gép és tucatnyi bomba szinte a földig rombolta a háborúban, néhány falmaradvány, pár ablak, meg temérdek kő maradt csak belőle.  Szerette a romokat, szerette a félhomályban megbújó múlt árnyait, szerette a finoman felcsapó dohos szagot, régen élt emberek keze nyomát.

Meredek volt a domb, az utolsó métereken a lábuk elé kellett nézniük, nehogy megcsússzanak a síkos talajon. Ahogy felértek, az egyik mellékhajó maradványánál megpillantottak három kislányt. 8-10 éveseknek tűntek. Kék szoknyát viseltek és fehér blúzt, kék masnival. Szokatlan ruha volt ez egy kiránduláshoz és szokatlan az októberi hűvöshöz képest. Felnőtteket nem láttak a közelben, hangjukat sem hallották. Vajon kivel érkeztek, mit csinálnak itt egyedül? Bámult a három kislány, szemükben nem csillogott a gyermekszemek pajkossága, arcuk a futó aggodalmon kívül más érzelmet nem mutatott. A férfi és a nő összenéztek, nem akartak szó nélkül tovább menni, hiszen lehet, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük.

-          Sziasztok! – köszönt nekik a nő barátságosan. – Talán eltévedtetek? Segíthetünk valamiben?

-          Nem, köszönjük. – szólalt meg a középső lány, ő tűnt a legmagabiztosabbnak.

-          Anyukánkat várjuk – szólalt meg a legkisebb.

-          Csitt! – csattant fel ingerülten a középső – mondtam már, hogy maradj csendben Lilly!

A nő tornacipője vékony talpán keresztül mintha finom rezgést érzett volna, s pár apró kavics bucskázott le egy közeli kőkupacról.

- Régóta vártok? Ha szeretnétek, használhatjátok a telefonomat? – próbálkozott újra a nő. – Mi a nevetek?

- Én Lilly vagyok, ők itt a nővéreim, Daisy és Poppy – vette át a szót újra a legkisebb lány.

- Nahát, nagyon szép neveket kaptatok, csupa virág.

- Igen, és anyának is virág neve van, Rose. Apa úgy hívott minket, hogy a virágoskert. – a kislány arca felélénkült, eltűnt róla az öreges árnyék. Futó vidámsága elillant, mikor nővére a karját durván megragadva maga mögé rántotta.

- Miért nem tudod befogni a szádat? Még bajba keversz minket!

Megint érezte a nő az előző remegést. Szeme sarkából mintha köveket látott volna pár centiméternyire felemelkedni a földről. Összeszorította a szemét. Csak káprázat, gondolta.

Lilly szemét elfutották a könnyek, panaszos sírás tört fel a torkán.

-          Én már nem akarok várni, olyan régóta várunk! Anyát akarom! Mikor jön már?

-         Ne sírj! – fordult hozzá Poppy – Anya megígérte, hogy sosem hagy el minket, meglásd hamar jönni fog.

-         Gyertek, így meg fogtok fázni, bekísérünk benneteket a faluba – ajánlotta fel biztatóan a nő.

-         Miért nem hagynak minket békén? Idejönnek, buta kérdéseket tesznek fel, rendőrt akarnak hívni! Hát miért nem tudnak csak úgy tovább menni maguk is! – üvöltött Daisy. Arcát eltorzította a düh, keze ökölbe szorult, a másik két lány összekapaszkodott a háta mögött. Erős szél kezdett fújni valahonnan, villám nélkül csattant az ég, remegett a föld, emberfejnyi kövek kezdtek hullani a falakról. A kirándulók arcuk elé kapták a kezüket, így próbálták védeni szemüket a szél sodorta portól. Hirtelen a föld megnyugodott, a szél elállt, s a követ is abbahagyták őrült táncukat. Felnéztek, a lányok eltűntek. Körbejárták a templomromot, közben a lányok nevét kiabálták. Semmi válasz. A férfi észrevett valamit, izgatottan hívta a nőt. Egy síremlék állt a főhajó közepén, a felirat szerint már 70 éve pihent itt valaki. A nő lesöpörte a port a márványlapról, hogy jobban lássa a feliratot. Itt nyugszik Rose, a virágoskert utolsó szála. A nő felpillantott, és nem értett semmit.

Remenyik Ágnes - Tudom a titkod

Tudta, hogy meg kell tennie. Már rég a tudomására hozták. Ha nem teszi meg, odaveszik minden. Birtokok, kötvények, házak, a ménes, az állatok. Nyomor várna rájuk. Őt nem érdekelné, szívesen lakna egy kicsi házban, taníthatna tanyasi iskolákban, ha csupán kenyér és tej jutna eledelül minden nap, az sem érdekelné. De mi lenne a többiekkel? Az apja belehalna a veszteségbe, anyja elsorvadna. És az ikrek? Ki fizetné az orvost, a gyógyszereket, ki fizetné az óvó-védő dadák sorát? Egy aprócska vágás, és a fiúk megfelelő segítség híján kínok között, lassan pusztulnának el. Őket nem hagyhatja szenvedni.

 Lassan lépdel fel a templom lépcsőjén. Itt az egész falu. Mindenki a legszebb ruhájában, vagy csak abban az egyben, amit a hét többi napján hord, de ma virágot tűzött a hajába, vagy felhúzta ütött-kopott cipőjét. Egyszer megy csak férjhez Horkayék leánya! Horkay. Ajtók nyílnak-e név előtt kérdés nélkül. Tisztességet, büszkeséget, vagyont jelent e név. Vagyont, ami most a templomi fogadalmon múlik. Szerződést kötöttek a szülők. A fiú megmenti a vagyont, a lány adja a szépen csengő, régi nevet. Eladták őt. Nem kell szépíteni. Mint a vadak a lányaikat Afrikában. Kit tehénért, kit tevéért, kit pár tyúkért. A fiú itt lépked mellette. Azt mondják, szép ember. Ő soha nem látta szépnek. Sem szíve, sem lelke, sem teste nem felel neki. Edzette magát erre a napra. A színdarab minden szava pontosan a fejébe vésődött. 

Menyasszony. 

 Fehér lapon fekete vérrel írott. Csak legyen már vége, legyenek végre túl rajta. Hazudni Isten előtt! Ezt az Úr talán még megbocsátja. A családjáért teszi, nem magáért. Büszke új asszonyként fogadja majd a gratulációkat, csak kevesen veszik észre az arcából sütő űzött vad tekintetét. A vacsora alatti étvágytalanságot betudják az nászéjszaka előtti idegességnek. Talán táncolni is fog, mint az utolsó dalára készülő fehér hattyú. Az éjszakát is elviseli valahogy. Erős az akarata, uralja majd a vonagló férfivágy alá kényszerített testét. Elalszik majd gyorsan a férj mellette. Nem kell többé hozzá érnie. Ez lesz az első és utolsó alkalom. Szókratész, segíts! Rejtsd el az üveget, rejtsd el jól, a szobalány meg ne találja! Finom metszésű kristály, őrizd magadban az italt. Csak téged óhajt ajkam! Vajon milyen lesz az ízed? Édes mézként ölel majd magához a halál, vagy keserű métely illata érződik lila számon?  Conium maculatum. Olyan fehér a virágod, mint az én csipkeernyőm. Mindent tudok rólad, ismeretlenül is úgy ismerlek, mint ahogy a szeretője legmélyebb titkát ismeri az ember. 

Tudom a titkod. 

Miután befogadlak, bénító nedűd a lábam erejét veszi el először. Lassan, kígyóként kúszik majd fel combomon, fekete temetővé változtatja méhemet. Ölelésed abroncsként feszül testemre, olyan féltékeny vagy, hogy még lélegzetet sem engedsz tüdőmbe. S amikor minden sejtem levegőért sikít a fekete extázisban, akkor jön el Ő. Mindig is tudtam, hogy ő az én igazi jegyesem. Könnyű lebegés, soha meg nem írt szerelmes levelek hamva. Utolsó szívdobbanás. Halál.

Fehér szemfedőt mocskoló fekete föld. Kiszáradt szemek. Lobbanó gyertyaláng. Síron túli csend. Temető magányában álló márvány felkiáltójel.

Ransom Riggs után szabadon...

Vegyünk egy képet. Lehetőleg jó régit. Valamit, amiben több van, ami egy kicsit más, talán zavarba ejtő, vicces vagy éppen furcsa.
Jól furcsa. Rosszul furcsa. Fejelfordítósan furcsa.
Vagy a szemébe lehet nézni.
Vagy csak belegondolni, hogy már nem él.
Elképzelni a történetét.

----------

Raqnsom Riggs emelte a tétet: az egymással eredetileg semmilyen kapcsolatban nem álló képeket történetté fűzte. Mi maradunk egy-egy képnél.

fotó: Fortepan

fotó: Fortepan

Sőt, mindkét képhez megadtuk az első mondatot.
... és most várjuk a történeteket.